Nichijou

 

Egy hirtelen felindulásból adódóan fogtam és letöltöttem a sorozatot, mondván, hogy én ezt most megnézem, mert mostanában mindenhol ez jön velem szembe.

Ami azért kicsit furcsa, hiszen nem mai darab, de most, hogy befejeztem, elmondhatom, hogy értem mért ilyen felkapott még most is és hálát adok, hogy megnéztem! Tudtam, és éreztem is, hogy ez az az anime, aminek szokni kell a humorát, mert furcsa. Na, hát nekem az nagyon nyögdelve ment. Nem is feltétlenül csak a humorát, mert az első részbe is volt már bőven olyan, amin nagyon jókat nevettem, hanem az egész felállást szoknom kellett. Ugyanis a címe jobban le sem írhatta volna a sorozatot. A magyarul Mindennapok című cucc ugyanis ezer meg egy karakter életéből kiragadott röpke kis pillanatok voltak, amik hol hosszabbak, hol rövidebbek voltak, bár inkább rövidebbek. Ez nekem rém fura volt, először nem is nagyon tetszett, mert hagyján, hogy nincs történet, hiszen egy ilyenbe műfajú animébe nem is kell, de nagyon zavart, hogy az úgymond főszereplőknek, akik folyamatosan visszatértek és a hosszabb részeket birtokolták, sem igazán volt közük egymáshoz.  Aztán ez körülbelül 2-3 részig volt nagyon zavaró, aztán beletörődtem és kezdtem élvezni a cuccot, nagyon. Hihetetlen jó humora volt, pont azért, mert tök egyszerű dolgokat csavartak ki eszméletlenül jól. Talán valahogy úgy mondanám el azt, amit csináltak, hogy 

amikor történik veled valami rossz, és azt fapofával tűröd, de magadban brutálisan lejátszod a reakciódat, na azt ők nem magukban csinálták. És ez egyszerre nagyon vicces és szimpatikus is, hiszen te is így éreznél és érzel is a történetek folyamán. Voltak visszatérő poénok is, talán az egyik legemlékezetesebb a számomra, a robotlány, Nano és a csavarja a hátán. Ezzel többnyire jó poénok voltak, de például egy idő után már kezdtem sajnálni, hogy mindig elhiteti vele a Professzor, hogy leveszi, de aztán mégsem. Aztán tengettem a sorozatot, nézegettem és elértem a feléhez, ahol igazán megleptek, ugyanis a két főszereplőgárdát összehozták, aminek itt már nem volt jelentősége, mert már rég megszerettem így is a sorozatot, de így több értelmet nyert számomra. Már amennyi értelem volt benne :'D Innentől pedig már a közös hülyéskedéseiket is nézhettük. És lehet, hogy csak én voltam addig béna, de felfedeztem, hogy a hosszabb részek között már volt néha összefüggés is, ami nem nagy szám, de valahogy örültem a fejemnek :D Végül nem tudtam elképzelni, hogy vajon milyen lezárást adhatnának ennek az animének a randomsága miatt, gondoltam csak vége és kész. De nem! Egy nagyon aranyos és kedves lezárással zárult a cucc, amitől én teljesen odavoltam. 

Igaz, azt írtam ezer meg egy, de ez így erős túlzás, egy idő után beállt egy mérce és aszerint tértek vissza a szereplők és a furcsábbnál furcsább történeteik. Mégis volt két főszereplőgárda, akikről igazából szólt ez az anime. Az első "csoport" Mai, Yukko és Mio. Én személy szerint Mai-t nem igazán kedveltem, csöndes volt, nem is igazán csinált semmit, a suttogó szerű szinkronja is rontott csak a képen.. Persze nem utáltam vagy ilyesmi, meg neki is volt pár jó jelenete, de többségében meh. Lehet ő már túl elvont volt nekem is? Yukko nagyon üresfejű és szerencsétlen volt, így többségében ő generálta a legtöbb poénos jelenetet. Nekem ő volt a kedvencem, talán azért mert nagyon hasonlítunk :D Érdekes mód Mióra is nagyon hasonlítok, főleg mikor átmegyek seriouslyba és kioktatom az üresfejű nyomikat :D Emiatt őt is borzasztóan megkedveltem. Mondanám, hogy az is segített a megkedvelésében, hogy yaoi fan, de nem :D Amúgy abből is marha jó poénok születtek :D A következő brigád Nano, Hakase és Sakamoto. Valószínűleg ők voltak a gyagyásabb és a különcebb bagázs, hiszen a Hakase egy 8 éves feltaláló volt, Nano egy robot, Sakamoto pedig egy beszélő macska. Nagyon szerettem őket is, főleg Sakamotot, ahogy próbálta adni a keményet, de sokszor a macskaösztönei győztek. Nano is cuki meg aranyos volt, de nekem hiányzott belőle egy kis erő, hogy így mondjam, nekem kicsit túl teszetosza volt. Hakase pedig mondhatni két végén égette a gyertyát nálam, ugyanis egyszerre szerettem és utáltam is sokszor. Nem az ő hibája volt, csak nem szeretem, ha a gyerekek sokat hisztiznek és ez a ellenszenv ráült az ő karakterére. De egy szó, mint száz mindegy egyes karakter tud szimpatikus lenni.

A grafika nagyon érdekes, letisztult, egyszerű, az egész olyan mintha ceruzával rajzolták volna. Mikor "megőrültek" a szereplők kifejezetten tetszett az elnagyolt rajzolás, nagyon illett a sorozathoz.  A színek se túl harsányak, hanem kellemesen élénkek, szemet pihentetőek valamint az akciószerűre vett jelenetek és a kameramozgások is nagyon találóak voltak. Nekem személy szerint az openingek nem tetszettek és csak az első ending tudott megfogni annyira, hogy mindig végighallgassam. Viszont illettek a sorozathoz, jól mutatták mennyire változatos is tud lenni, hol a pörgős hangultálával hol pedig a nyugodttal.

Mindenesetre én nagyon tudom ajánlani mindenkinek, egyszerűen meg kell szokni a humorát, hangulatát és akkor nagyon élvezetes lesz. Esténként egy két rész pedig nagyon kellemes tud lenni! Részemről 8/10.